Végre, volt egy kis időm billentyűzetet ragadni, hogy ezúttal egy másik blogban kísértsem a szerencsémet, mint vendégszerző.
Rollit, e blog házigazdáját, már régóta hitegetem, hogy latba vetve tudásomat, rajta keresztül informálom a világot, vagyis a sörre érzékeny jobbik felét, milyen élmények, kóstolások, utazások voltak rám hatással az elmúlt hónapokban.
Miután ismét együtt jártuk meg Bamberget, sőt előtte még az újhullámos, bajor (ugye micsoda ellentét feszül a két kifejezés között?) Camba Bavaria főzdét, azóta számtalan egyéb tapasztalattal lettem gazdagabb: végre sikerült sörmentén értékelni Bécs városát, és kóstolót kaptam (Janinak hála) az igazán erős sörök világából is. Ezekről is tervezek posztot, de most megpróbálom inkább a legfrissebb élménnyel kezdeni, ez pedig nem más, mint az én kis karácsonyi sörsorom. Tehát akkor következzen... aaa bevezetés és az első nap termése.
Ugye a dolog adja magát: ha sörboltos vagy, akkor bizony kóstolnod kell. Persze nem csak a saját készleteidet dézsmálod, de folyton kikacsintgatsz más ínyencségek irányába is. Ez történt velem is. A válogatás jórészt a véletlen műve, ezért is fordulhat elő, hogy tulajdonképpen a boltból egyetlen sör képviselteti magát, és rá sem került sor ebben a 3 napban.
A koncepció az volt, hogy azok a sörök, ahol fajtánként legalább kettő közel egyforma akad, egymás között kerülnek megmérettetésre (összekóstolás), akik pedig egyedül árválkodnak, azokat a karácsonyi menühöz igyekszem majd a megfelelő helyen hasznosítani. Mivel túl sok a tétel a 3 napra, ezért néhány érdekesebb darab átcsúszik majd másik időpontra.Fontos, hogy minden fajtához igyekeztem saját poharat keríteni, az összekóstolások során pedig az ízeket elválasztandó egy pohár víz és fehér kenyér belseje került még az asztalra, amellett a tenger-vízoldattal töltött permetező mellett, ami az orr kitisztítását volt hivatva ellátni. Ez így már talán kissé túl komoly, de a személyes tapasztalat azt mutatja, hogy a tiszta orr bizony előfeltétele a kóstolásnak. Ezen kívül volt még egy segítségem, ezt itt egy fénykép segítségével leplezem le. Persze inkább csak vonalvezető, de a poharak alakját, a sörök hőmérsékletét jól adja vissza. A kajapárosítás sokkal inkább konzervatív, mintsem előremutató. Itt jegyezném meg, hogy rendkívül érdekes megfigyelést tettem: az ismerőseim körében, azok nagyrésze, akik a minőségi sör hívei, a konyhában is ezt a színvonalat követi, sőt mitöbb, maga is rendszeresen főzőcskézik. Méghozzá megbízható minőségben. Tehát hölgyeim, ha ez szempont a választásnál, akkor a bárpultnál tessék megfigyelni ki-milyen sört iszik, mielőtt elkezdődik a beszélgetés.
Az első nap tehát, hogy kényeztessem magam, a két fő étkezéshez járt két sör, este pedig két dupla IPA ütközött meg az elsőségért.
A sorban első a Corsendonk Christmas Ale-je lett, a körítés pedig rántott csirkemell, majonézes kukorica-saláta, burgonyakrokett. Eredeti, ugye? Persze a párba állítás erőltetett, mivel nem a sörhöz készült a fogás.Mivel nem sokkal karácsony előtt volt szerencsém a Scaldis Noel-jéhez, ami abban a sörsorban nem állta meg a helyét, de ez már egy másik történet, így a kóstolások után vélhetően a legjobb – magyar kínálatban jelen lévő – belga karácsonyi cuccot nem kóstoltam még: a Delirium Noeljét. Sebaj, jövőre sort kerítek rá.
Tehát visszatérve sörünkhöz, szép ekrü habot kapunk, az első korty egészen IPA-san indul (már ami a kesernyésséget illeti). Fűszerességet azonban hiába keresek benne, és később a keserű ízek is ellaposodnak – hiába melegszik át az ital. Ellenben a hús sós bundája katalizálja a folyamatot és végre nyakon lehet csípni azokat a fránya karácsonyi jellegzetességeket. Rollival ellentétben nem kívánok pontozni, az összekóstolásnál azért majd határozott voksom lesz egyik, vagy másik palack (és tartalma) mellett, az egyke üvegeknél inkább a harmóniára igyekszem rákeresni. Esetünkben ez a sör inkább desszertekhez való, nem a rántott húst öblögetni. Persze ezt akárki megmondhassa, de én szeretem saját élményekkel gazdagítani azt a bizonyos tárházat.
A vacsorát én készítettem IPAfai Pap útmutatása alapján. Afrikai harcsafilé paprikás volt, juhtúrós gnocchival. Az utánsózás elmaradt, így elég semleges ízeket mutatott, a juhtúró pedig több tejszínnel került felütésre, mint az eredeti recept, mert én már akkor is a sörre gondoltam, és mindenféle asszociációkon keresztül oda jutottam, hogy a St. Peter’s Cream Stoutja, az oyster stout analógia mentén majd illik osztriga helyett halhoz, a krémességével pedig bizton nem vitatkozik majd a többlet tejszínnel. Amatőr, mondhatnánk. Igazából nem volt probléma, jól kijöttek, de semmi extra, jöjjön tehát maga a sör: konyakos aromákat mutatott az első nekifutásra, tejeskávé szín habbal, amely vonulat az ízben is megjelent. Reméltem, hogy eléggé száraz lesz majd, hogy a halat elvigye, és nem csalódtam. Krém, vagy sem, 6,5%-os alkohol vagy sem, kiválóan le lett erjesztve. Önmagában, de a fogással együtt is érvényesül a keserűsége, ami emellett még megjelenik, az olyasmi mintha alkoholba (vélhetően konyakba) malátát áztattak volna. A fogalmazás ellenére az alkohol jelenléte nem zavaró. Zárásként kis boros savasságot említhetek meg, még a kellemes értékeken belül. Mindenképpen a javasolt kategória.
Az est fénypontja természetesen a Brewdog Hardcore IPA vs. Great Divide Hercules Double IPA contest volt. Adatokkal, oknyomozással igazán keveset foglalkoztam a cikk összeállítása során (egyetlen kivétel az Ayinger söre volt). Ezek mind utánanézhető dolgok, én pedig nem historikus vagyok, hanem élvezője eme nedűknek. Az biztos, hogy 9% alatt egyikük sem volt, és a kettő között ki kellett mennem egy kicsit levegőzni. A Brewdog játszott a fehér bábukkal, így vele ismerkedtem meg először (hiába szeretnének fekete lóként részt venni a sörtermelésben). Az összekóstolásnál már kissé összeszedettebb voltam ami az elemzést illeti, ezért itt egymás után érkezik majd a különböző jellemzők összevetése. Első játékosunk habja tornyos, előkelő, de gyorsan összeesik, a színe mint egy rosé boré, aromája sütisdoboz (bizony) és valamely olyan növényfajta, amely mézet ad, hanga például. Íze és keserűsége egymástól elválaszthatatlan, a zöld fenyőrügyek gyantássága és a hozzá képzelt már-már extrém keserűség. Testre sűrű, és áttetsző sörről beszélünk, amely alig szénsavas.
A Hercules ehhez képest habban hasonlóan nyilvánul meg, kissé talán tartósabb, igaz, nem is fejleszt akkora koronát, de mindenképpen impresszív. Színe egy kicsi fakóbb vörösréz, aromában viszont van valami oda nem illő, vajas, kellemetlen illat. Ez később olyanná válik, mint amikor a frissen nyírt füvet beparfümözik, valami fullasztó, nem túl édeskés, női cuccal. Az aromái mindenképpen nyersebbek és kissé talán szúrják is az orrot. Ízét tekintve a gerincét mindenképpen egy kifinomult keserűség adja meg, de végig ott harcol az elsőbbségért valami ottfelejtett malátás édesség. Apró bubik, és az alkoholszinthez talán kissé vékony test, vagy csak elvesz az élményből az a fura íz-aroma élmény. Egyértelmű győztese az estnek – és a napnak – a Hardcore IPA, de azért a Herculesnek adnék még egy esélyt, lehet, hogy én nem nőttem fel a feladathoz kellően. Mindenesetre zavaró az a gyanú, hogy bármi baja lehet a sörnek. Szerintem nincs. Ilyenre főzték, csak meg kell érteni sörfajta ez.Reményeim szerint nemsokára a folytatással jelentkezünk.
